Ha erre az oldalra tévedtél, akkor valószínűleg téged is foglalkoztat a társkeresés kérdése, s talán te magad is használod ehhez az internet adta lehetőségeket. Ha így van, akkor már biztosan tapasztaltad, hogy rengeteg akadályon kell keresztülrágnod magad, mire megtalálod a neked való pasit a netes társkeresőoldalak feneketlen tengerében. Én magam ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy olyan ez az egész, mint a gyöngyhalászat: Sok ezer merülés, sok száz felhozott üres kagyló, mire találsz egy igazgyöngyöt.

Kezdődik az egész az adatlapokon lévő képekkel. Eszméletlen, hogy az emberek milyen fotókat tesznek fel magukról, és aztán nem értik, miért nincs sikerük. Személyes kedvenceim a horgászós fotók a nagy fogásukkal a kezükben, mindezt félmeztelenül, méteres sörhassal megfejelve. Ugye, neked is ismerős? Vagy az ágyban készült, igénytelen, jobb esetben csak derékig látszó, ruhátlan fotók, elvárva, hogy te ettől a látványtól ájulj el. És nem, nem az izmos, kidolgozott testű pasikról profi fotósok által készített képekre kell itt gondolni. Mondjuk, azok is megérnének egy misét, miért nem a válasza rájuk egy társát kereső nőnek.

Ha a fotóra azt mondod, oké, érdekes lehet, akkor jön az adatlap. Na, azok is megérnek egy külön tanulmányt. Amikor 40 éves pasi 25 éves korosztályt állít be keresésre, nekem személy szerint ott nincs is több kérdésem, nem őt keresem. Nem azért, mert én ennél már jóval idősebb vagyok, és ezért megsértődtem volna, hanem mert már ez is tökéletesen rámutat arra, mennyire nem hasonlít az értékrendünk. Az a 40 éves, aki az ő korában még huszonévest keres, annak még a külsőségek a legfontosabbak, és még nem értette meg, hogy a külső idővel meg fog változni, és a belső értékek fognak titeket összetartani. Az ilyen pasi még nem nőtt fel.

Vagy ott van az anyucival otthon élő típus, ahol soha nem lesz lecsatlakozás a mamavonatról. Ráadásképp az új asszonykája mellett az új otthonában ugyanazt a kiszolgálást, gyermeki körülrajongást várja majd el. Nem tudom, te hogy vagy vele; én szeretnék még gyermeket, de sajátot, újszülöttként, nem 40 évest.

Ha át is megy az adatlapja a szűrődön, akkor jön az a probléma, hogy a többség képtelen írásban értelmesen kommunikálni. Kezdjük a köszönésekkel! Ott vannak például a „Helló, cica, mizújs?”, „Hű, micsoda vadmacska lehetsz te!”, „De megdugnálak!” és társaik, amikor már megint tökéletesen tudhatjuk, hogy nem egymást keressük. Akit én keresek, az tisztelettudón kommunikál, s tudja, hol van az a szint, amikor már belefér a pajzánabb adok-kapok is. De ez a pont nem az első köszönés. S még csak nem is az ismerkedés netes szakasza.

Na, és amikor végül nagy nehezen találsz olyant, aki szimpatikus fotón, adatlap alapján is stimmelhettek, beszélgetni is tudtok, egyeznek a legfontosabb dolgok köztetek, akkor jön a randi. Ahol történhetnek olyanok, amiket aztán sírva-röhögve mesélhetsz el majd még az unokáidnak is. “Amikor nagymama fiatal volt, egyszer találkozott egy pasival, aki a randira a kávézóba hozott otthonról magának vizet, hogy ne kelljen fizetnie érte…” Szóval az esetek 70-80%-a nem nyer, s aztán ismét lehet elölről kezdeni az egész kört. Szóval kőkemény meló megfelelő társat találni, de volt már rá példa az én életemben is, úgyhogy nem lehetetlen küldetés.;)

Különösen akkor nem az, ha van hozzá segítség is: A most íródó könyvem, a Pasit a netről abban szeretne segíteni neked, hogy elkerülj jó pár felesleges kört. Körbejárjuk a legismertebb társkereső oldalakat, melyikre hogyan érdemes regisztrálni, mit és hogyan írj magadról, s mit figyelj a férfiak adatlapján. Mit tegyél azért, hogy tényleg azt találd meg, akire neked van szükséged? Hogyan szűrheted ki a nem hozzád való palikat, a valójában foglalt, nem tisztességesen játszó macsókat? Mikor jön el az ideje az első randinak, hová menjetek, ki fizesse a számlát a végén? Mit tegyél, ha egy pszichikailag beteg emberbe futsz bele? S persze megosztom veled az én sok év alatt összegyűjtött tapasztalataimat is, s miközben könnyeid törölgeted a röhögéstől, ezekből tanulva te magad már kikerülheted a legjellemzőbb csapdákat.